Sokat gondolkodtam, hogy írjak-e Dalma születéséről. Az első hetekben időm is lett volna rá, hiszen akkor még sokat aludt napközben és valamelyik nagymamája mindig itt volt. Jobb, hogy nem írtam akkor, hiszen így lassan nyolc hét távlatából átértékelődtek a dolgok bennem. Ha akkor bárki megkérdezi, szülnék-e még, biztosan nemmel válaszolok.
Dalma nem kapkodta el. A 40. hét utolsó napján feküdtem be a kórházba, hogy másnap megkapjam a Prostint, ami a megfelelő helyen méhösszehúzódásokat eredményez. Előtte héten már megjártam a kórházat, mert azt hittem szivárog a vizem. Akkor 4 napot töltöttem a gyerekágyon úgy, hogy körülöttem már mindenki babázott...akkor vasárnap egy vajúdó szobatársat is kaptam, aki a 38. héten járt. Azt hiszem először itt sírtam úgy igazán, hogy miért nem indul már el a Kisbabám világot látni (április 10-e volt ekkor). A pocakom hatalmas volt, mikor 17-én befeküdtem, minden mozdulat nehéz volt. 18-án megkaptam a Prostint, szobatársammal együtt, akinek délután 5-kor megindultak a fájások, elment a szülőszobára. Megint egyedül maradtam a könnyeimmel... Este már az esélytelenek nyugalmával mentem NST-re. A baba jól volt, fájásoknak nyoma sem volt. Az NST a vajúdóban van, így a kórházi napjaim során sok vajúdást hallhattam. A legtöbben csendben tűrték, de volt, aki hangot is adott a fájdalmainak. A vajúdások mellett néhány szülésnek is fültanúja voltam, így sejthetitek hogyan éreztem magam. Hétfő este tehát azzal feküdtem le, hogy másnap reggel irány az újabb Prostinért.
Hajnali fél kettőkor nedvességet éreztem. Felpattantam az ágyból és zutty...minden csurom víz volt. Ezek után nem tudom, hogy gondolhattam, hogy a 7-i esemény magzatvízcsorgás volt :-) Irány a vajúdó, NST a pocakra. 5-ig gyengék voltak a fájások, még szunyókáltam is köztük. Gondoltam, ha végig ilyen lesz, akkor mit jajgatnak az emberek???! 5-kor megkaptam a beöntést, lezuhanyoztam, rendbe szedtem magam. Közben Anya is megérkezett, együtt mentünk a szülőszobára. Ott is felkerült az NST és infúzión keresztül antibiotikum és oxytocin, mert nem voltak erősek, gyakoriak a fájások. Oxyval is háromig/fél négyig tartott a méhszáj eltűnése. Nem volt egy sétagalopp, de a tanult légzéstechnikával és labdán ülve kibírhatóak voltak a fájdalmak. Aztán fél négykor éreztem, hogy nem tudok lélegezni, csak nyomnék, nyomnék, de ekkor még nem igazán kellett volna. Minden erőmmel próbáltam ügyes lenni, így mire tényleg nyomni kellett volna, nem ment, csak iszonyúan fájt, fáradt voltam, talán hisztiztem is. Végül jött egy másik orvos, a doktornő mellé, és a császármetszés mellett döntöttek.
Jött az anesztes, akinek már a hangja megnyugtatott, megkaptam a kis katéterem, aztán vittek a műtőbe. Érzéstelenítés a gerincbe, majd nem is igazán tudom mi történt, enyhe feszítéseket, húzásokat éreztem, és egyszer csak ott volt a kisbabám. Felsírt, én pedig megkönnyebbültem. Utána varrtak, majd átvittek az őrzőbe. Ezen a rövid úton a mellkasomon pihegett a babám, az én kicsi lányom és engem nézett.
Hat óra pihenő, megfigyelés után fel kellett keljek és a szobámba sétáltam. Életem leghosszabb 10 métere volt, ilyen fájdalmat korábban el sem tudtam képzelni. Két hétig minden lefekvés, felkelés, átfordulás maga volt a pokol. Amikor megmozdulsz és úgy érzed, hogy a hasadban minden szerved önálló életet él...
A kórházban csütörtöktől velem volt Dalma. Ugyan egyszer megmutattak mindent (köldökkezelés, peluscsere), mégis végtelenül egyedül éreztem magam. Fizikailag és lelkileg is kivoltam. Ha nem kapom meg a világ legjobb szobatársát, aki csupa mosoly, csupa báj, akkor biztos még mélyebbre jutok.
Itthon sem volt minden sétagalopp, de túl vagyunk rajta. Babácska tejet kap, szépen fejlődik, igazi kis tünemény. Még akkor is, amikor torka szakadtából üvölt liluló ajkakkal :-)
És miért írtam le mindezt?
Hogy így, hét héttel a hazaérkezésünk után, végre minden negatív érzést elengedjek. Már nem fáj. Sem a testem, sem a lelkem. Ez volt az utolsó. A tényszerű lezárás. Többet nem sírok, nem panaszkodom, csak előre nézek és igyekszem minden pillanatot élvezni, amit a kis családommal tölthetek.
És ha bárki megkérdezné, szeretnék-e még gyermeket, akkor a válaszom igen. Akár ugyanilyen körülmények mellett is. VISZONT már ismerem a gyengeségeimet, tudom miben kell erősödnöm, min kell változtatnom.
Dalma új értelmet adott az életünknek. Ennél szebb érzés nincs a világon.