Április 16. Azóta nem írtam egy sort sem. Hogy hiányzott-e? Őszintén? Nem igazán, mert annyi minden történt velem/velünk, hogy nem volt időm se, hogy a blogolásra gondoljak. Eddig. Azzal kezdődött, hogy a notebookom bemondta az unalmast. Egyik nap beállt a kék, majd a fekete halál, de úgy, hogy azt már az informatikában jártas párom sem tudta visszafordítani. Aztán nem is törekedtem már a megmentésére, 2008 óta sok idő telt el, leáldozott a csillaga.
 |
| Forrás |
Az adataimat, többek közt az esküvőszervezés dokumentumait megmentettük, így nyugodtan (?) tudtam tovább tervezni, szervezni a Nagy Napunkat. Azt senki nem mondta, hogy egy szabad hétvégénk sem lesz az esküvőig, mert 200 emberhez eljuttatni a közel 70 meghívót, nem éppen sétagalopp. De megcsináltuk. A meghívóinkat mindenki dicsérte, ilyen dobozos kivitelt még nem sokan láttak. Első körben magamra vállaltam, hogy elkészítem a meghívókat. Éppen amikor elkészült az egyes prototípus, hozott Gábor néhány mintameghívót, amit Anyósomék szemközti szomszédja készített. Annyira éles volt a kontraszt a meghívók között, hogy:
1. Olyan nevetőgörcsöt kaptunk, hogy egy fél óráig nem bírtuk abbahagyni.
2. Azonnal eldőlt, hogy hagyom a DIY projektemet és Erikát, a profit kérjük meg a 70+ meghívó legyártására.
A meghívó-hordásban az volt a legjobb, hogy így nagyjából megismertem a násznépet (hiszen nagy részüket Gábor családja tette ki, viszont az volt az egészben a "vicces", hogy sokukat még ő sem ismerte...éljen a nagy család-nagy esküvő elgondolás :))
A meghívó idézetét szeretném megosztani Veletek, nekem hamar belopta magát a szívembe, ez után már nem is keresgéltem tovább a meghívós idézetek tömkelege közt:
"Valakit szeretni annyit jelent, mint egyedül gyönyörködni abban a csodában, amely mindenki más számára láthatatlan." (F. Mauriac)
Elgördítettünk minden akadályt, megoldottunk minden konfliktust (szerencsére nem volt sok), közben május elején beköltöztünk az első közös otthonunkba, ahol csak mi vagyunk, ketten. Mindez májusban történt. Azóta egy teljesen új város, egy teljesen új közeg vesz minket körül, távol (azért annyira nem) a családunktól. Érdekes érzések kavarognak bennem: egyrészt jó önállónak lenni, saját háztartást vezetni, másrészt az a tény, hogy a szüleink nincsenek karnyújtásnyira, megrémít.
A házat 2014. december 6-án "vettük meg", pontosabban ekkor írtuk alá az ügyvédnél az adásvételi szerződést. Igazi Mikulás ajándék volt. A hitelügyintézés miatt február 10-e környékéig tolódott a tényleges vásárlás. A szerződés szerint 3 hónapjuk volt a korábbi tulajdonosoknak kiköltözni, ezt az időt majdnem ki is maxolták, így lett a költözésünk napja május 6, azaz kerek egy hónap volt hátra a polgári esküvőig.
Az esküvő előtti hetek sajnos egy értelmetlen halálesetet is tartogattak számunkra. Minden halál fájdalmas, de ha egy olyan embertől kell búcsúzni, aki váratlanul hagyja itt a földi létet, akinek a tíz esztendős kislánya még csak most kezdi igazán megismerni az életet, különösen szomorú. Sokan szerették, sokan is búcsúztak tőle, jó lenne, ha még mindig hús-vér valójában lehetne szeretni :-(
Végül a június 6-a is elérkezett. A polgári esküvőnk dátuma. Ezt a szülőfalumban tartottuk, mert Nagymamám korábban mondta, hogy a betegségei miatt nem tudja bevállalni a veszprémi utazást. Úgy alakult, hogy időközben több környékbeli rokon is jelezte, hogy inkább a polgárira jönnének. Igazából nagyon mérges és szomorú is voltam egyben, mert ez azt jelentette, hogy Apa egyik testvére sem teszi majd tiszteletét a "nagy" esküvőn. Persze 6-án ez már nem érdekelt, tudtam, hogy ennek a napnak nagyszerűen kell sikerülnie. Érdekes amúgy, hogy semmi izgalmat nem éreztem egészen addig, míg 11 óra előtt pár perccel el nem indultunk a Polgármesteri Hivatalba. Az autóból kiszállva megláttam a tömeget (kb. 50 ember) és akkor tudatosult bennem igazán, hogy ők mind miattunk gyűltek össze. Az esküvőnk egyszerűen mesés volt, előtte mondták nekem, hogy a saját esküvőjén senki nem sír (amikor aggodalmamat fejeztem ki aziránt, hogy eddig minden esküvőn elpityeredtem), ennek ellenére én többször is nyeltem a könnyeim. A tudat, hogy a férfi, akit már tíz éve szeretek, hivatalosan is az életem része lesz, nem összehasonlítható semmivel. És a tudat, hogy mennyire jó szüleim vannak, hogy mennyi mindent köszönhetek nekik, annyira mélyen érintett ezekben a pillanatokban, hogy ha Anyáékra néztem, akkor is mindig a könnyek kerülgettek. Az esküvő után egy kis állófogadást is tartottunk, ami szintén örök emlék marad.
Június 13-a sem a pihenésről szólt. Miután Gábort elrabolták a barátai, hogy Székesfehérváron egy őrült legénybúcsút rendezzenek, az én barátnőim is megérkeztek, hogy minden elképzelésemet felülmúló lánybúcsút csapjunk. Ettünk, ittunk, sütöttünk, közben pedig megoldottam a feladatokat, amiket kitaláltak nekem :)
Kellett ez a kis kikapcsolódás, mert az előtte való napokban derült ki, hogy az addig tökéletesen passzoló menyasszonyi ruhám nem annyira tökéletes már. Egyébként vicces volt (utólag persze), hogy pénteken hívtam a barátnőmet, hogy elsírjam neki a bánatom, szombaton reggel pedig csörgött a vőfélyünk és az alábbi párbeszéd zajlott le köztünk:
- Szia Réka!
- Szia Sanyi! (A legjobb vőfély a világon, ha esküvőszervezés előtt álltok, kattintsatok a nevére!)
- Én nem tudom mostanában mi van a menyasszonyokkal, de az utóbbi öt esküvőn három menyasszonyra szűk volt a ruha, a többiek meg kifogytak belőle. Nekem meg elfogyott a biztosítótűm, úgyhogy, még most próbáld fel a ruhát és alakíttasd át, ha kell.
- ... (néma csend) Beszéltél Orsival.
- Miiii? Nem. Ne mondd, hogy nem jó rád a ruha.
- ... (kínos csend)
A további instrukciók annyira már nem is fontosak. A lényeg, hogy magam alatt voltam, de a lányok hamar kizökkentettek az önsajnálattal vegyes önutálatból. Szuper este volt, főleg, hogy tizenegy körül kiszabadultunk a városba és mindenki, annyira de annyira kedves volt. Elláttak jókívánságokkal, megvették a muffinjaimat, fotózkodtam többek közt egy kamionsofőrrel a csilli-villi kamionja előtt, egy rendőrrel, egy kopasz, egy strandpapucsos és egy szemüveges fiúval (ők mind "feladatok" voltak), végül 5 pasit kellett összeszednem egy fotózás erejéig. Tőlük megtudtuk, hogy Várpalota nem az éjszakai életéről híres, de mivel aznap éppen a Diadal napja volt, volt egy-két buli. Végül egy kocsmában lyukadtunk ki, ahol mi voltunk talán a legfiatalabbak (pedig mi sem vagyunk ám mai csirkék) és olyat, de olyat táncoltunk, hogy csak na.
Június 20-a, a tizedik évfordulónk és most már a házassági évfordulónk, egy szempillantás alatt elérkezett. Előtte való este egy rögtönzött lakásavatót is csaptunk, hiszen 15 barátunk nálunk aludt (a nagy ház előnye), persze ránk vall, hogy még aznap este dobtuk össze a fotózási sorrendet és az ülésrendet. A csekély három óra alvás nem viselt meg, friss lendülettel indultunk neki a napnak. Mondanom sem kell, a ruha bőven rámjött, köszönhetően a detox étkezésnek és az izgalomnak. Fodrász (köszi Klau), kozmetikus, fotózás, két falat süti ebéd gyanánt, lánykikérés, autókázás Füredre a református templomba.
Mindez 9 óra volt, de egy pillanatnak tűnt. A templomi szertartás nagyon szép volt, tudtam, hogy a tiszteletes szép kis esketést csap majd, de hogy ennyire, azt álmomban sem gondoltam volna. A szertartás végén meglepetés dalokat is kaptunk, énekelt nekünk párom szülőfalujának katolikus énekkórusa (ez ám az ökomenizmus :)) és unokatestvérem is, imádtam <3
Füredről Veszprémbe autóztunk (túrás esküvő volt, de ekkora násznépnek kellett a hely). Azt, hogy milyen menyasszonynak lenni, minden lánynak éreznie kell egyszer. Amikor megálltok a piros lámpánál és a szomszéd sávban álló autóból majd kiesnek a gyerekek, úgy integetnek, vagy amikor idegenek mosolyognak rád és látod, hogy ismeretlenül is örülnek nektek, leírhatatlan. Olyan nagy és olyan gonosz a világ, kellenek az ilyen boldogságcseppek: én ezzel az egy nappal jónéhány hónapra felvérteztem magam az emberek szeretetével :) A lakodalom is nagyon jól sikerült, a vacsora, a zenekar, a vőfély, a násznép, minden és mindenki hozzátett ahhoz, hogy felejthetetlen legyen az esküvőnk.
Az esküvő után ismét belevetettük magunk a dolgos hétköznapokba, a nászút októberben lesz (?), június végén egy hétvégét töltöttünk Hévízen, csak hogy kipihenjük a fáradalmakat.
Ezen a héten tudtuk meg, hogy Húgom kisbabát vár, az, hogy nagynéni leszek hatalmas boldogságot okoz <3.
A július nem tartogatott semmi mást, csak munkát és sok-sok ingázást az otthonunk és a munkahelyem között. Úgy jártam haza, hogy egyik héten szerdán és pénteken, másik héten hétfőn, szerdán, pénteken. Tisztában voltunk vele, hogy ez így nem jó hosszú távon. Amíg Gábor Anyósoméknál lakott, mindig tudtam, hogy van mit egyen, van kivel beszélgessen, de így, hogy külön ház, külön élet, sokkal nehezebb volt.
Az augusztus is hasonlóan zajlott, mint a július. Attól eltekintve, hogy augusztusban legalább minden hétvégére tartalmas programjaink voltak. Augusztus 15. is ilyen hétvége volt, azzal a különbséggel, hogy a napok óta feszülő cicim, az alacsony vérnyomásom és folyamatos puffadások miatt megcsináltam egy terhességi tesztet. Pozitív lett. Öröm és izgalom, talán ezt a kettőt éreztem egyszerre, de még napokkal később is. Néha még mindig izgulok és cikáznak a kérdések a fejemben, de mióta hallottam a babánk szívverését az első ultrahangon, nyugodt is vagyok. Nyugodt, hogy akit március óta vártunk, végre itt van a méhemben, szépen csendben fejlődik és napról napra egyre nagyobb lesz. Persze látni még nem látom, mert még csak 80 mm az ülőmagassága, de szerencsére az internet rengeteg leírást tartalmaz, így hétről hétre nyomon követhetem, hogy milyen változásokon megy keresztül a kis teste.
Múlt héten voltunk a 12 hetes, genetikai ultrahangon. Szerencsére minden eredményünk a lehető legjobb. Kisbaba (így hívjuk, amíg nem tudjuk a nemét) szépen, a korának megfelelően fejlődik. A leggyönyörűbb kis élet, akit valaha láttam. Még sokat alszik, de az UH-n a doktor bácsinak sikerült kicsit megmozgatnia, olyan volt mint egy kis halacska, ficánkolt jobbra-balra :) Minden nap megbeszélem vele a nap történéseit, vagy hogy éppen mire gondolok, vagy éppen miért sírok (a hormonok ugyebár). Minden nap nézem a tükörben, hátha dudorodik már a pocakom és végre kívülről is láthatom, ahogy növöget.
A munkahelyem veszélyes jellege miatt, amint megtudtam, hogy új életnek adok otthont, áttett a főnököm maga mellé az irodába. Ezért nagyon hálás vagyok neki, de úgy érzem, hogy igazán biztonságban csak otthon lehetünk, így szeptember 21-től táppénzen vagyok. Véget ért a 9 nap híján három éves tortúránk, amit a távkapcsolat jelentett nekünk.
Mit tanultam ebben a három évben? Elsősorban azt, hogy nélkülözni a szerelmemet a hétköznapokon iszonyú nehéz. Az elmúlt három év megmutatta viszont, hogy nekünk igenis egymás mellett a helyünk, hogy mindent meg tudunk oldani, hogy a távolság leküzdhető. Sokat sírtam, sokat tépelődtem, sokat próbálkoztam: rengeteg állásinterjún fordultam meg, de az álommunka nem hullott az ölembe. Talán nekem az volt megírva, hogy az anyaság legyen az "álommunkám". A jelenlegi munkahelyemen dolgoztam annyit, hogy a táppénz és a gyed hónapjai alatt sem kell nélkülöznünk. A férjem májusban munkahelyet váltott 7 év után, végre van előtte előrelépési-és karrierlehetőség. Úgy érzem egyenesben vagyunk és éppen jó időben válunk szülőkké. Tudom, hogy a legtöbb "Alapítsunk családot, mert az jó, és ne keressünk kifogásokat, hogy még miért nem alkalmas szülőkké válnunk" alapelvű ember szerint felesleges arra várnunk, hogy legyen lakás, legyen autó, legyen anyagi háttér, de én nyugodtabb vagyok, hogy a gyermekünk olyan körülmények közé születik, ahol tudom számára biztosítani, hogy ne kelljen hiányt szenvednie semmiben. Sajnos a mai magyar helyzet nem teszi lehetővé, hogy a házastársak háttér nélkül induljanak el a családalapítás útján (Lásd: GYES 28500 Ft/hónap 2015-ben...)
Mivel most itthon vagyok, a sok pihenés és a napi házimunka mellett, úgy érzem eljött az idő, hogy visszatérjek a hobbimhoz. Szeretem a blogolást, szeretek írni és talán így nem érzem magam annyira elveszettnek ebben az idegen városban :).
Réka
1. Olyan nevetőgörcsöt kaptunk, hogy egy fél óráig nem bírtuk abbahagyni.
2. Azonnal eldőlt, hogy hagyom a DIY projektemet és Erikát, a profit kérjük meg a 70+ meghívó legyártására.
A meghívó-hordásban az volt a legjobb, hogy így nagyjából megismertem a násznépet (hiszen nagy részüket Gábor családja tette ki, viszont az volt az egészben a "vicces", hogy sokukat még ő sem ismerte...éljen a nagy család-nagy esküvő elgondolás :))
A meghívó idézetét szeretném megosztani Veletek, nekem hamar belopta magát a szívembe, ez után már nem is keresgéltem tovább a meghívós idézetek tömkelege közt:
"Valakit szeretni annyit jelent, mint egyedül gyönyörködni abban a csodában, amely mindenki más számára láthatatlan." (F. Mauriac)
Elgördítettünk minden akadályt, megoldottunk minden konfliktust (szerencsére nem volt sok), közben május elején beköltöztünk az első közös otthonunkba, ahol csak mi vagyunk, ketten. Mindez májusban történt. Azóta egy teljesen új város, egy teljesen új közeg vesz minket körül, távol (azért annyira nem) a családunktól. Érdekes érzések kavarognak bennem: egyrészt jó önállónak lenni, saját háztartást vezetni, másrészt az a tény, hogy a szüleink nincsenek karnyújtásnyira, megrémít.
A házat 2014. december 6-án "vettük meg", pontosabban ekkor írtuk alá az ügyvédnél az adásvételi szerződést. Igazi Mikulás ajándék volt. A hitelügyintézés miatt február 10-e környékéig tolódott a tényleges vásárlás. A szerződés szerint 3 hónapjuk volt a korábbi tulajdonosoknak kiköltözni, ezt az időt majdnem ki is maxolták, így lett a költözésünk napja május 6, azaz kerek egy hónap volt hátra a polgári esküvőig.
Az esküvő előtti hetek sajnos egy értelmetlen halálesetet is tartogattak számunkra. Minden halál fájdalmas, de ha egy olyan embertől kell búcsúzni, aki váratlanul hagyja itt a földi létet, akinek a tíz esztendős kislánya még csak most kezdi igazán megismerni az életet, különösen szomorú. Sokan szerették, sokan is búcsúztak tőle, jó lenne, ha még mindig hús-vér valójában lehetne szeretni :-(
Végül a június 6-a is elérkezett. A polgári esküvőnk dátuma. Ezt a szülőfalumban tartottuk, mert Nagymamám korábban mondta, hogy a betegségei miatt nem tudja bevállalni a veszprémi utazást. Úgy alakult, hogy időközben több környékbeli rokon is jelezte, hogy inkább a polgárira jönnének. Igazából nagyon mérges és szomorú is voltam egyben, mert ez azt jelentette, hogy Apa egyik testvére sem teszi majd tiszteletét a "nagy" esküvőn. Persze 6-án ez már nem érdekelt, tudtam, hogy ennek a napnak nagyszerűen kell sikerülnie. Érdekes amúgy, hogy semmi izgalmat nem éreztem egészen addig, míg 11 óra előtt pár perccel el nem indultunk a Polgármesteri Hivatalba. Az autóból kiszállva megláttam a tömeget (kb. 50 ember) és akkor tudatosult bennem igazán, hogy ők mind miattunk gyűltek össze. Az esküvőnk egyszerűen mesés volt, előtte mondták nekem, hogy a saját esküvőjén senki nem sír (amikor aggodalmamat fejeztem ki aziránt, hogy eddig minden esküvőn elpityeredtem), ennek ellenére én többször is nyeltem a könnyeim. A tudat, hogy a férfi, akit már tíz éve szeretek, hivatalosan is az életem része lesz, nem összehasonlítható semmivel. És a tudat, hogy mennyire jó szüleim vannak, hogy mennyi mindent köszönhetek nekik, annyira mélyen érintett ezekben a pillanatokban, hogy ha Anyáékra néztem, akkor is mindig a könnyek kerülgettek. Az esküvő után egy kis állófogadást is tartottunk, ami szintén örök emlék marad.
Június 13-a sem a pihenésről szólt. Miután Gábort elrabolták a barátai, hogy Székesfehérváron egy őrült legénybúcsút rendezzenek, az én barátnőim is megérkeztek, hogy minden elképzelésemet felülmúló lánybúcsút csapjunk. Ettünk, ittunk, sütöttünk, közben pedig megoldottam a feladatokat, amiket kitaláltak nekem :)
Kellett ez a kis kikapcsolódás, mert az előtte való napokban derült ki, hogy az addig tökéletesen passzoló menyasszonyi ruhám nem annyira tökéletes már. Egyébként vicces volt (utólag persze), hogy pénteken hívtam a barátnőmet, hogy elsírjam neki a bánatom, szombaton reggel pedig csörgött a vőfélyünk és az alábbi párbeszéd zajlott le köztünk:
- Szia Réka!
- Szia Sanyi! (A legjobb vőfély a világon, ha esküvőszervezés előtt álltok, kattintsatok a nevére!)
- Én nem tudom mostanában mi van a menyasszonyokkal, de az utóbbi öt esküvőn három menyasszonyra szűk volt a ruha, a többiek meg kifogytak belőle. Nekem meg elfogyott a biztosítótűm, úgyhogy, még most próbáld fel a ruhát és alakíttasd át, ha kell.
- ... (néma csend) Beszéltél Orsival.
- Miiii? Nem. Ne mondd, hogy nem jó rád a ruha.
- ... (kínos csend)
A további instrukciók annyira már nem is fontosak. A lényeg, hogy magam alatt voltam, de a lányok hamar kizökkentettek az önsajnálattal vegyes önutálatból. Szuper este volt, főleg, hogy tizenegy körül kiszabadultunk a városba és mindenki, annyira de annyira kedves volt. Elláttak jókívánságokkal, megvették a muffinjaimat, fotózkodtam többek közt egy kamionsofőrrel a csilli-villi kamionja előtt, egy rendőrrel, egy kopasz, egy strandpapucsos és egy szemüveges fiúval (ők mind "feladatok" voltak), végül 5 pasit kellett összeszednem egy fotózás erejéig. Tőlük megtudtuk, hogy Várpalota nem az éjszakai életéről híres, de mivel aznap éppen a Diadal napja volt, volt egy-két buli. Végül egy kocsmában lyukadtunk ki, ahol mi voltunk talán a legfiatalabbak (pedig mi sem vagyunk ám mai csirkék) és olyat, de olyat táncoltunk, hogy csak na.
Június 20-a, a tizedik évfordulónk és most már a házassági évfordulónk, egy szempillantás alatt elérkezett. Előtte való este egy rögtönzött lakásavatót is csaptunk, hiszen 15 barátunk nálunk aludt (a nagy ház előnye), persze ránk vall, hogy még aznap este dobtuk össze a fotózási sorrendet és az ülésrendet. A csekély három óra alvás nem viselt meg, friss lendülettel indultunk neki a napnak. Mondanom sem kell, a ruha bőven rámjött, köszönhetően a detox étkezésnek és az izgalomnak. Fodrász (köszi Klau), kozmetikus, fotózás, két falat süti ebéd gyanánt, lánykikérés, autókázás Füredre a református templomba.
Mindez 9 óra volt, de egy pillanatnak tűnt. A templomi szertartás nagyon szép volt, tudtam, hogy a tiszteletes szép kis esketést csap majd, de hogy ennyire, azt álmomban sem gondoltam volna. A szertartás végén meglepetés dalokat is kaptunk, énekelt nekünk párom szülőfalujának katolikus énekkórusa (ez ám az ökomenizmus :)) és unokatestvérem is, imádtam <3
Füredről Veszprémbe autóztunk (túrás esküvő volt, de ekkora násznépnek kellett a hely). Azt, hogy milyen menyasszonynak lenni, minden lánynak éreznie kell egyszer. Amikor megálltok a piros lámpánál és a szomszéd sávban álló autóból majd kiesnek a gyerekek, úgy integetnek, vagy amikor idegenek mosolyognak rád és látod, hogy ismeretlenül is örülnek nektek, leírhatatlan. Olyan nagy és olyan gonosz a világ, kellenek az ilyen boldogságcseppek: én ezzel az egy nappal jónéhány hónapra felvérteztem magam az emberek szeretetével :) A lakodalom is nagyon jól sikerült, a vacsora, a zenekar, a vőfély, a násznép, minden és mindenki hozzátett ahhoz, hogy felejthetetlen legyen az esküvőnk.
Az esküvő után ismét belevetettük magunk a dolgos hétköznapokba, a nászút októberben lesz (?), június végén egy hétvégét töltöttünk Hévízen, csak hogy kipihenjük a fáradalmakat.
Ezen a héten tudtuk meg, hogy Húgom kisbabát vár, az, hogy nagynéni leszek hatalmas boldogságot okoz <3.
A július nem tartogatott semmi mást, csak munkát és sok-sok ingázást az otthonunk és a munkahelyem között. Úgy jártam haza, hogy egyik héten szerdán és pénteken, másik héten hétfőn, szerdán, pénteken. Tisztában voltunk vele, hogy ez így nem jó hosszú távon. Amíg Gábor Anyósoméknál lakott, mindig tudtam, hogy van mit egyen, van kivel beszélgessen, de így, hogy külön ház, külön élet, sokkal nehezebb volt.
Az augusztus is hasonlóan zajlott, mint a július. Attól eltekintve, hogy augusztusban legalább minden hétvégére tartalmas programjaink voltak. Augusztus 15. is ilyen hétvége volt, azzal a különbséggel, hogy a napok óta feszülő cicim, az alacsony vérnyomásom és folyamatos puffadások miatt megcsináltam egy terhességi tesztet. Pozitív lett. Öröm és izgalom, talán ezt a kettőt éreztem egyszerre, de még napokkal később is. Néha még mindig izgulok és cikáznak a kérdések a fejemben, de mióta hallottam a babánk szívverését az első ultrahangon, nyugodt is vagyok. Nyugodt, hogy akit március óta vártunk, végre itt van a méhemben, szépen csendben fejlődik és napról napra egyre nagyobb lesz. Persze látni még nem látom, mert még csak 80 mm az ülőmagassága, de szerencsére az internet rengeteg leírást tartalmaz, így hétről hétre nyomon követhetem, hogy milyen változásokon megy keresztül a kis teste.
 |
| Kisbaba a 12. héten |
A munkahelyem veszélyes jellege miatt, amint megtudtam, hogy új életnek adok otthont, áttett a főnököm maga mellé az irodába. Ezért nagyon hálás vagyok neki, de úgy érzem, hogy igazán biztonságban csak otthon lehetünk, így szeptember 21-től táppénzen vagyok. Véget ért a 9 nap híján három éves tortúránk, amit a távkapcsolat jelentett nekünk.
Mit tanultam ebben a három évben? Elsősorban azt, hogy nélkülözni a szerelmemet a hétköznapokon iszonyú nehéz. Az elmúlt három év megmutatta viszont, hogy nekünk igenis egymás mellett a helyünk, hogy mindent meg tudunk oldani, hogy a távolság leküzdhető. Sokat sírtam, sokat tépelődtem, sokat próbálkoztam: rengeteg állásinterjún fordultam meg, de az álommunka nem hullott az ölembe. Talán nekem az volt megírva, hogy az anyaság legyen az "álommunkám". A jelenlegi munkahelyemen dolgoztam annyit, hogy a táppénz és a gyed hónapjai alatt sem kell nélkülöznünk. A férjem májusban munkahelyet váltott 7 év után, végre van előtte előrelépési-és karrierlehetőség. Úgy érzem egyenesben vagyunk és éppen jó időben válunk szülőkké. Tudom, hogy a legtöbb "Alapítsunk családot, mert az jó, és ne keressünk kifogásokat, hogy még miért nem alkalmas szülőkké válnunk" alapelvű ember szerint felesleges arra várnunk, hogy legyen lakás, legyen autó, legyen anyagi háttér, de én nyugodtabb vagyok, hogy a gyermekünk olyan körülmények közé születik, ahol tudom számára biztosítani, hogy ne kelljen hiányt szenvednie semmiben. Sajnos a mai magyar helyzet nem teszi lehetővé, hogy a házastársak háttér nélkül induljanak el a családalapítás útján (Lásd: GYES 28500 Ft/hónap 2015-ben...)
Mivel most itthon vagyok, a sok pihenés és a napi házimunka mellett, úgy érzem eljött az idő, hogy visszatérjek a hobbimhoz. Szeretem a blogolást, szeretek írni és talán így nem érzem magam annyira elveszettnek ebben az idegen városban :).
Meséljetek! Mi történt veletek ebben a fél évben? Merre jártatok? Mit csináltatok? Milyen élmények és impulzusok értek?
Réka
