Öt hónapja együtt

Sziasztok!

Közhely, de hihetetlenül gyorsan telik az idő. Csak kapkodom a fejem, hogy hova tűnnek el ilyen gyorsan a napok, hetek. Hétfőn öt hónapos volt Dalma. Öt hónap, 150 nap. Ennyi ideje van (kézzel foghatóan :)) velünk ez az édes pici lány.

A szülésről, a szülés utáni nehézségekről már írtam itt. Azóta még inkább halványultak a rossz emlékek, csak egyszer-egyszer jut eszembe a császár, főleg, amikor frontokkor nyilall a heg környékén. 

Az első két hónapunk nehéz volt, nincs ezen mit szépíteni. Dalma is sokat sírt, én is sokat sírtam, de túl vagyunk rajta, összerázódtunk. Ami viszont a kezdetektől jól megy, az az esti alvás. Nem sokszor kelek fel kialvatlanul, mert Dalma jól alszik, és ugyan a mai napig felébred esténként kétszer is enni, de hamar álomba zuhan ismét. 

A napközbeni alvásokkal már más a helyzet. Az első három hónapban sehogy, vagy csak nagyon nehezen sikerült elaltatnom, így estére, az esti séta időpontjára már nagyon nyűgös volt Dalma. Ez akkor változott meg, amikor július végén elmentünk nyaralni. Igen, az alig három hónapos babánkkal elutaztunk a Balaton mellé öt napra. Persze a Balatonon nem jártunk, mert a szállásunk az erdő közepén, mindentől és mindenkitől messze, egy kedves kis vadászházban volt. Párom családja már vagy huszonhat éve minden nyáron itt nyaral, így idén sem maradhatott ki a móka. Ez a pár nap nekem is kikapcsolódás volt, hiszen a nagyszülők és nagybácsik (és leendő nagynénik, vagyis pontosabban ángyik) szívesen játszottak a babával. Végre kiolvastam egy könyvet, tollasoztam Apával, nyugodtan, csendben reggeliztem, egyszóval minden idilli volt. A délutáni alvás is. Gondolom, a friss, tiszta erdei levegő tette meg a hatását, hiszen minden nap dél és három óra között, az én "sohanemalvós" kisbabacsom aludt. Ez azóta is így működik, azzal a különbséggel, hogy a három óra kettőre redukálódott.

Augusztus elején megtartottuk Dalma keresztelőjét. Amíg nem volt babánk, mindig mondtam Apafejnek, hogy nem szeretném, ha mi választanánk a gyerekünknek vallást. Aztán ez a baba születésével egy csapásra megváltozott, egyáltalán nem volt kérdés, hogy lesz-e keresztelő. Már tudom, hogy azzal, hogy kiskorától egy közösség tagja (megjegyzem egy jó kis közösség, aminek a nagymamája megbecsült és fontos tagja), nem ártunk, hanem segítünk neki. A hitet amúgy sem lehet egy önálló emberi lényre erőszakolni, idővel majd eldönti, hogy milyen módon hisz Istenben. Mindenesetre én szívesen mesélek majd neki a Bibliáról, Istenről és Apukája is biztos társam lesz ebben (is).

Augusztus elején és végén is nálunk töltött néhány napot a Húgom és a babája. Nagyon jól éreztem magam, hogy itt voltak. A két kis lurkó egyre jobban kezdi felfedezni egymást, illetve V. baba már ölelgetné, simogatná Dalmát, de nem igazán engedjük neki, mert nehezen kontrollálja még a finom mozgásokat :). Mindenesetre nagyon cukik, ahogy nevetgélnek egymásra.

Amit kihagytam az elejéről. Júniusban tíz éves osztálytalálkozónk volt, júliusban pedig esküvőre voltunk hivatalosak. Mindkettő Tatán volt, ahová nem vittük magunkkal Dalmát, hanem Tatabányán hagytuk Gábor nénikéjénél. Nem volt könnyű, de mégis nyugodt szívvel bíztam a babát K-ra, mert évekig dolgozott csecsemőkkel és különösen jó érzéke van hozzájuk. Természetesen, ha Gábort kérdeznétek, hogy bírtam a távollétet, azt mondaná, hogy tiszta ideg voltam, meg két percenként nézegettem a telefonom, ami igaz is, de a parák ellenére, igenis élveztem kicsit, hogy ketten vagyunk, és felnőtt emberek közt vagyunk.

Augusztus óta járunk kangázni Dalmával. Aki nem ismerné, az egy baba-mama torna, ahol az óra nagy részében a gyerkőc a hátunkon, ún. csatos hordozóban van (illetve amíg nagyon picur a baba, addig természetesen elöl van, kendő anyagú hordozóban (sajnos nem tudom mi ennek a neve)). Nagyon jó kis mozgásforma, segít az ellankadt izmokat helyretenni. És ennek hála, megtudtam, hogy rectus diastasis-om van, ami annyit takar, hogy az eltávolodott egyenes hasizmok nem kerültek vissza az eredeti "helyükre". Kíméletes tornával, egy kis odafigyeléssel, szépen visszadolgozhatók. Rossz hír, hogy a következő várandósság után valószínűleg ismét fenn fog állni ez a probléma. De ennyi baj legyen :-)

Baba-mama klubbozni is eljárunk. Jó, jó, de sajnos bejött kicsit Tesóm jóslata, miszerint ilyen helyeken sokszor a panaszkodás megy. A kórházra, a védőnőkre, a rendszerre, mindenre. Én leginkább csendes megfigyelő vagyok, azért mert nincs okom a panaszra: jó védőnőnk van, a veszprémi kórház helyett legközelebb másik kórházat választok, így már nem érdekel mi van/volt/lesz ott, jó munkahelyem volt, jó fizetéssel, így a csed/gyed is jó, a kisbabámmal meg maga a tökély az életünk :) (kopp-kopp, tudom, hogy a fogzás még hátra van :))

Dalma nagyszerű kisbaba. Sokat mosolyog, jókat kacarászik, ügyesen szopizik (pedig nincs könnyű dolga, mert olyan erős tejleadó reflexem van, hogy ihaj). Ami kicsit nehezen megy, az a mozgás. Tudom, hogy nem szabad összehasonlítani másokkal, de sok vele egykorú baba már hosszan nézelődik hason, forog jobbra-balra, hasról hátra, van, aki már szinte kúszik. Dalma már ugyan egész jól elvan hason és átfordult már néhányszor hasról hátra és hátról hasra is, de nem igazán gyakorol, már hetek óta nem tudom rávenni, hogy forogjon...neki jó háton.

Ebben szerintem közrejátszik, hogy viszonylag nagy baba, négy hónaposan majdnem akkora volt, mint a hét hónapos harmad unokatesója (nem tudom használatos-e ez a rokoni fok). Egy hónapja 65,5 cm és 7590 g volt, mostanra szerintem túl van a 8000 g-on, ruhákból pedig már van, hogy 74-est kell adjak rá.

Ez volt a rövid helyzetjelentés rólunk. Rövid, mert még annyi mindent tudnék mesélni. Megpróbálok kicsit gyakrabban írni, de nem ígérek semmit.

Réka

Egy születés margójára

Sokat gondolkodtam, hogy írjak-e Dalma születéséről. Az első hetekben időm is lett volna rá, hiszen akkor még sokat aludt napközben és valamelyik nagymamája mindig itt volt. Jobb, hogy nem írtam akkor, hiszen így lassan nyolc hét távlatából átértékelődtek a dolgok bennem. Ha akkor bárki megkérdezi, szülnék-e még, biztosan nemmel válaszolok.

Dalma nem kapkodta el. A 40. hét utolsó napján feküdtem be a kórházba, hogy másnap megkapjam a Prostint, ami a megfelelő helyen méhösszehúzódásokat eredményez. Előtte héten már megjártam a kórházat, mert azt hittem szivárog a vizem. Akkor 4 napot töltöttem a gyerekágyon úgy, hogy körülöttem már mindenki babázott...akkor vasárnap egy vajúdó szobatársat is kaptam, aki a 38. héten járt. Azt hiszem először itt sírtam úgy igazán, hogy miért nem indul már el a Kisbabám világot látni (április 10-e volt ekkor). A pocakom hatalmas volt, mikor 17-én befeküdtem, minden mozdulat nehéz volt. 18-án megkaptam a Prostint, szobatársammal együtt, akinek délután 5-kor megindultak a fájások, elment a szülőszobára. Megint egyedül maradtam a könnyeimmel... Este már az esélytelenek nyugalmával mentem NST-re. A baba jól volt, fájásoknak nyoma sem volt. Az NST a vajúdóban van, így a kórházi napjaim során sok vajúdást hallhattam. A legtöbben csendben tűrték, de volt, aki hangot is adott a fájdalmainak. A vajúdások mellett néhány szülésnek is fültanúja voltam, így sejthetitek hogyan éreztem magam. Hétfő este tehát azzal feküdtem le, hogy másnap reggel irány az újabb Prostinért.

Hajnali fél kettőkor nedvességet éreztem. Felpattantam az ágyból és zutty...minden csurom víz volt. Ezek után nem tudom, hogy gondolhattam, hogy a 7-i esemény magzatvízcsorgás volt :-) Irány a vajúdó, NST a pocakra. 5-ig gyengék voltak a fájások, még szunyókáltam is köztük. Gondoltam, ha végig ilyen lesz, akkor mit jajgatnak az emberek???! 5-kor megkaptam a beöntést, lezuhanyoztam, rendbe szedtem magam. Közben Anya is megérkezett, együtt mentünk a szülőszobára. Ott is felkerült az NST és infúzión keresztül antibiotikum és oxytocin, mert nem voltak erősek, gyakoriak a fájások. Oxyval is háromig/fél négyig tartott a méhszáj eltűnése. Nem volt egy sétagalopp, de a tanult légzéstechnikával és labdán ülve kibírhatóak voltak a fájdalmak. Aztán fél négykor éreztem, hogy nem tudok lélegezni, csak nyomnék, nyomnék, de ekkor még nem igazán kellett volna. Minden erőmmel próbáltam ügyes lenni, így mire tényleg nyomni kellett volna, nem ment, csak iszonyúan fájt, fáradt voltam, talán hisztiztem is. Végül jött egy másik orvos, a doktornő mellé, és a császármetszés mellett döntöttek.

Jött az anesztes, akinek már a hangja megnyugtatott, megkaptam a kis katéterem, aztán vittek a műtőbe. Érzéstelenítés a gerincbe, majd nem is igazán tudom mi történt, enyhe feszítéseket, húzásokat éreztem, és egyszer csak ott volt a kisbabám. Felsírt, én pedig megkönnyebbültem. Utána varrtak, majd átvittek az őrzőbe. Ezen a rövid úton a mellkasomon pihegett a babám, az én kicsi lányom és engem nézett.

Hat óra pihenő, megfigyelés után fel kellett keljek és a szobámba sétáltam. Életem leghosszabb 10 métere volt, ilyen fájdalmat korábban el sem tudtam képzelni. Két hétig minden lefekvés, felkelés, átfordulás maga volt a pokol. Amikor megmozdulsz és úgy érzed, hogy a hasadban minden szerved önálló életet él...

A kórházban csütörtöktől velem volt Dalma. Ugyan egyszer megmutattak mindent (köldökkezelés, peluscsere), mégis végtelenül egyedül éreztem magam. Fizikailag és lelkileg is kivoltam. Ha nem kapom meg a világ legjobb szobatársát, aki csupa mosoly, csupa báj, akkor biztos még mélyebbre jutok.

Itthon sem volt minden sétagalopp, de túl vagyunk rajta. Babácska tejet kap, szépen fejlődik, igazi kis tünemény. Még akkor is, amikor torka szakadtából üvölt liluló ajkakkal :-)

És miért írtam le mindezt?

Hogy így, hét héttel a hazaérkezésünk után, végre minden negatív érzést elengedjek. Már nem fáj. Sem a testem, sem a lelkem. Ez volt az utolsó.  A tényszerű lezárás. Többet nem sírok, nem panaszkodom, csak előre nézek és igyekszem minden pillanatot élvezni, amit a kis családommal tölthetek.

És ha bárki megkérdezné, szeretnék-e még gyermeket, akkor a válaszom igen. Akár ugyanilyen körülmények mellett is. VISZONT már ismerem a gyengeségeimet, tudom miben kell erősödnöm, min kell változtatnom.

Dalma új értelmet adott az életünknek. Ennél szebb érzés nincs a világon.