Sziasztok!
Közhely, de hihetetlenül gyorsan telik az idő. Csak kapkodom a fejem, hogy hova tűnnek el ilyen gyorsan a napok, hetek. Hétfőn öt hónapos volt Dalma. Öt hónap, 150 nap. Ennyi ideje van (kézzel foghatóan :)) velünk ez az édes pici lány.
A szülésről, a szülés utáni nehézségekről már írtam itt. Azóta még inkább halványultak a rossz emlékek, csak egyszer-egyszer jut eszembe a császár, főleg, amikor frontokkor nyilall a heg környékén.
Az első két hónapunk nehéz volt, nincs ezen mit szépíteni. Dalma is sokat sírt, én is sokat sírtam, de túl vagyunk rajta, összerázódtunk. Ami viszont a kezdetektől jól megy, az az esti alvás. Nem sokszor kelek fel kialvatlanul, mert Dalma jól alszik, és ugyan a mai napig felébred esténként kétszer is enni, de hamar álomba zuhan ismét.
A napközbeni alvásokkal már más a helyzet. Az első három hónapban sehogy, vagy csak nagyon nehezen sikerült elaltatnom, így estére, az esti séta időpontjára már nagyon nyűgös volt Dalma. Ez akkor változott meg, amikor július végén elmentünk nyaralni. Igen, az alig három hónapos babánkkal elutaztunk a Balaton mellé öt napra. Persze a Balatonon nem jártunk, mert a szállásunk az erdő közepén, mindentől és mindenkitől messze, egy kedves kis vadászházban volt. Párom családja már vagy huszonhat éve minden nyáron itt nyaral, így idén sem maradhatott ki a móka. Ez a pár nap nekem is kikapcsolódás volt, hiszen a nagyszülők és nagybácsik (és leendő nagynénik, vagyis pontosabban ángyik) szívesen játszottak a babával. Végre kiolvastam egy könyvet, tollasoztam Apával, nyugodtan, csendben reggeliztem, egyszóval minden idilli volt. A délutáni alvás is. Gondolom, a friss, tiszta erdei levegő tette meg a hatását, hiszen minden nap dél és három óra között, az én "sohanemalvós" kisbabacsom aludt. Ez azóta is így működik, azzal a különbséggel, hogy a három óra kettőre redukálódott.
Augusztus elején megtartottuk Dalma keresztelőjét. Amíg nem volt babánk, mindig mondtam Apafejnek, hogy nem szeretném, ha mi választanánk a gyerekünknek vallást. Aztán ez a baba születésével egy csapásra megváltozott, egyáltalán nem volt kérdés, hogy lesz-e keresztelő. Már tudom, hogy azzal, hogy kiskorától egy közösség tagja (megjegyzem egy jó kis közösség, aminek a nagymamája megbecsült és fontos tagja), nem ártunk, hanem segítünk neki. A hitet amúgy sem lehet egy önálló emberi lényre erőszakolni, idővel majd eldönti, hogy milyen módon hisz Istenben. Mindenesetre én szívesen mesélek majd neki a Bibliáról, Istenről és Apukája is biztos társam lesz ebben (is).
Augusztus elején és végén is nálunk töltött néhány napot a Húgom és a babája. Nagyon jól éreztem magam, hogy itt voltak. A két kis lurkó egyre jobban kezdi felfedezni egymást, illetve V. baba már ölelgetné, simogatná Dalmát, de nem igazán engedjük neki, mert nehezen kontrollálja még a finom mozgásokat :). Mindenesetre nagyon cukik, ahogy nevetgélnek egymásra.
Amit kihagytam az elejéről. Júniusban tíz éves osztálytalálkozónk volt, júliusban pedig esküvőre voltunk hivatalosak. Mindkettő Tatán volt, ahová nem vittük magunkkal Dalmát, hanem Tatabányán hagytuk Gábor nénikéjénél. Nem volt könnyű, de mégis nyugodt szívvel bíztam a babát K-ra, mert évekig dolgozott csecsemőkkel és különösen jó érzéke van hozzájuk. Természetesen, ha Gábort kérdeznétek, hogy bírtam a távollétet, azt mondaná, hogy tiszta ideg voltam, meg két percenként nézegettem a telefonom, ami igaz is, de a parák ellenére, igenis élveztem kicsit, hogy ketten vagyunk, és felnőtt emberek közt vagyunk.
Augusztus óta járunk kangázni Dalmával. Aki nem ismerné, az egy baba-mama torna, ahol az óra nagy részében a gyerkőc a hátunkon, ún. csatos hordozóban van (illetve amíg nagyon picur a baba, addig természetesen elöl van, kendő anyagú hordozóban (sajnos nem tudom mi ennek a neve)). Nagyon jó kis mozgásforma, segít az ellankadt izmokat helyretenni. És ennek hála, megtudtam, hogy rectus diastasis-om van, ami annyit takar, hogy az eltávolodott egyenes hasizmok nem kerültek vissza az eredeti "helyükre". Kíméletes tornával, egy kis odafigyeléssel, szépen visszadolgozhatók. Rossz hír, hogy a következő várandósság után valószínűleg ismét fenn fog állni ez a probléma. De ennyi baj legyen :-)
Baba-mama klubbozni is eljárunk. Jó, jó, de sajnos bejött kicsit Tesóm jóslata, miszerint ilyen helyeken sokszor a panaszkodás megy. A kórházra, a védőnőkre, a rendszerre, mindenre. Én leginkább csendes megfigyelő vagyok, azért mert nincs okom a panaszra: jó védőnőnk van, a veszprémi kórház helyett legközelebb másik kórházat választok, így már nem érdekel mi van/volt/lesz ott, jó munkahelyem volt, jó fizetéssel, így a csed/gyed is jó, a kisbabámmal meg maga a tökély az életünk :) (kopp-kopp, tudom, hogy a fogzás még hátra van :))
Dalma nagyszerű kisbaba. Sokat mosolyog, jókat kacarászik, ügyesen szopizik (pedig nincs könnyű dolga, mert olyan erős tejleadó reflexem van, hogy ihaj). Ami kicsit nehezen megy, az a mozgás. Tudom, hogy nem szabad összehasonlítani másokkal, de sok vele egykorú baba már hosszan nézelődik hason, forog jobbra-balra, hasról hátra, van, aki már szinte kúszik. Dalma már ugyan egész jól elvan hason és átfordult már néhányszor hasról hátra és hátról hasra is, de nem igazán gyakorol, már hetek óta nem tudom rávenni, hogy forogjon...neki jó háton.
Ebben szerintem közrejátszik, hogy viszonylag nagy baba, négy hónaposan majdnem akkora volt, mint a hét hónapos harmad unokatesója (nem tudom használatos-e ez a rokoni fok). Egy hónapja 65,5 cm és 7590 g volt, mostanra szerintem túl van a 8000 g-on, ruhákból pedig már van, hogy 74-est kell adjak rá.
Ez volt a rövid helyzetjelentés rólunk. Rövid, mert még annyi mindent tudnék mesélni. Megpróbálok kicsit gyakrabban írni, de nem ígérek semmit.
Réka
